vagy csak túlélünk?

Vajon honnan tudjuk majd azt, hogy célba értünk? Honnan tudjuk majd azt, hogy jól döntöttünk? Honnan tudjuk majd azt, hogy nem csupán megszoktuk mindazt, amink már van és nem merünk változtatni, hogy már nem merünk másképp dönteni? Mikor lehet másképp dönteni? Miért olyan nehéz felnőttként változtatni? Vajon van olyan ember, aki tényleg boldog? Van olyan ember, aki tényleg elérte azt, amire vágyott és nem csupán elérte, de az boldoggá is teszi? Van olyan, akinek bejöttek a számításai és nem csupán azért tesz úgy, mintha boldog lenne, mert úgy kell tennie? Mit jelent a boldogság? A boldogságban vannak nehézségek? A boldogság ismeri a szörnyű napokat? Vagy a boldogság maga a fejlődés? De, ha a boldogság maga a fejlődés, ami tudjuk, fájdalmas, akkor a boldogságban benne van a fájdalom is? És miért olyan nehéz fejlődni, ha a fejlődéstől jobbá válunk?

Elérni egy kitűzött célt, majd megváltoztatni, elérni egy újabbat és megint másikat keresni, kutatni mi az, ami képes lenne végigkísérni egy életen át, képes lenne támogatni, hogy mi az, amit képes lennék egy életen keresztül csinálni.

Mindenki ennyit küzd vajon azzal, hogy megtalálja a hivatását? Létezik ma még a hivatás? Vagy csak túlélünk? És, ha csak túlélünk van-e ennek értelme - tudjuk, hogy nincs - hogy nem akarunk csak és csupán túlélni, élni akarunk, küzdeni valamiért és elérni, büszkének lenni, többnek lenni, fejlődésben lenni, dinamikusan haladni előre, egyre kitartóbbnak lenni. De, akkor mégis, miért olyan nehéz? Miért olyan nehéz egyáltalán azt eldönteni, merre kellene indulni? Mások is vergődnek? Vagy mások beletörődnek abba, ha nem ők  döntenek? Elképzelt életmodellekbe és mások tudatának folytatásába?

Hogy amikor olyanok, akikre csak felnézni lehet, azt mondják, hogy nincs értelme. Akkor merre tovább és meddig képes az ember új utakat keresni? Mindig lesz egy új? Mindig lesz kiút és választás? 

Arról, hogy visszafelé haladunk és többször kérdezik azt, hogy honnan, mint azt, hogy hová.

évek telnek el

Újra és újra megdöbbent, lépésről-lépésre, hogyan képes mindig meglepni az a gondolat, hogy - mi lesz majd -, -hogyan lesz majd-. 

Korábban azt gondoltam, hogy a kétkedés nem tarthat örökké, hogy egy napon az ember felébred és már minden olyan természetesen fog menni, bemegy dolgozni, intézi az ügyes-bajos dolgait és a napok szépen eltelnek, csendesen, nyugodalmasan, terelgetve az életet a kis medrében. De ezek a napok valahogyan csak nem akaródzanak eljönni. Még mindig ugyanolyan nehéz. Még mindig, folyton kételkedem. Folyton megkérdőjelezem magam és arra gondolok, mennyire nem jól alakulnak a dolgok, mennyire nehéz minden. Mintha össze akarna nyomni.

Bár tudtam volna már korábban is, hogy a nehézségek csak sokasodni fognak és a legkevésbé sem csökkenni. Amikor igyekeztem felserdülni és minden erőmmel felfogni mindazt, ami történik körülöttem, mindig úgy tűnt, hogy felnőttnek lenni mennyire szuper lehet. Az ember oda megy, ahová akar, akkor, amikor akar, elmegy dolgozni, saját fizetése van, eltartja magát, a maga ura. Már nem függ tovább senkitől. Felnőtt, független, önálló. De rá kell jönnöm, hogy minél inkább független, annál kevésbé szabad. Minél inkább felnőtt, annál inkább megkövetelik a társadalom szigorú és elengedhetetlen szabályait. Szabályait, amelyeket igazából sokszor nem is ismerünk. Valahogyan nem magyarázta el senki. Valahogyan erről nem szól egyik fáma sem, hogyan is kellene beilleszkedni ebbe a zűrzavaros világba és úgy tenni, mintha mi is mindenki közé tartozóak lennénk, mintha nekünk is hasonló gondolataink lennének, mint mindenki másnak, mintha mi is egyetértenénk mindazzal, amit mások csinálnak. Mintha mi nem gondolnánk arra minden reggel, hogy most már biztosan vonatra szállok és talán soha többé vissza sem jövök. Mintha mi nem gondolnánk arra, hogy mára már végleg, végleg elfáradtam. 

Elfáradtam, mert annyira régóta küzdök. Küzdöttem azért, hogy szeressenek, küzdöttem, hogy elfogadjanak, küzdöttem, hogy valahol, valamikor tartozzam valahová és mégis, soha nem tartoztam sehová. Küzdöttem, hogy lediplomázzak és küzdöttem, hogy dolgozhassak és mégsem használom azt, amibe annyi időt és energiát felhasználtam. Elkezdtem teljesen másért küzdeni, hátha az majd sikerülni fog, miközben csak azt érzem újra és újra, hogy nem sikerül, hogy ez sem az igazi, hogy ez is mind csak feleslegesen van. Küzdök, hogy megértsek másokat körülöttem és küzdök a szeretetükért, küzdök azért, hogy talán egy napon én is értékesnek érezhessem magam, miközben egyre inkább kezdem azt gondolni, hogy ez most már tényleg soha nem jön el. És látok másokat, akik ugyanezekkel küzdenek. És már csak azon gondolkozom, hogyan lett itt minden ilyen elbaszott. Hogyan élhet ennyi boldogtalan ember ennyi elvárással maga körül és mások felé, miközben lassan ki sem látunk a fejünkből a sírógörcsök közül? 

Ha valaki még gyerekként elmondta volna, hogy felnőttnek lenni még annál is sokkal rosszabb lesz, mint amikor tizenévesen mások önkényének kiszolgáltatva próbálsz lavírozni, talán jobban kihasználtam volna, talán onnan is minden szomorúságomat megspóroltam volna mostanra. 

Hogyan tudja az ember átállítani magát arra, hogy mostantól másképp gondolkozom. Mostantól másként látom majd. És legfőképpen, mit kellene látni? 

Hogy erről senki nem beszél. Beszélünk a múltról, beszélünk arról, hogyan kellene feldolgozni minden gyerekkori traumánkat, hogyan kellene feldolgozni, amikor meghal valaki, beszélünk a gyászról, beszélünk a jelenről, hogyan kellene benne élni, hogyan kellene a mai napra koncentrálni és hogyan kellene nem szorongni a jövő miatt. Beszélünk arról, hogy talán nem kellene annyira nagyon előre tervezni és akkor talán a szorongásaink is csökkennének, hogy ne legyenek álmatlan éjszakáink, ha valami nem úgy sikerül, ahogyan gondoltunk volna, hogy fog. Hogy hogyan kellene továbblépni a veszteségeinken, hogyan kellene a hátunk mögött hagyni mindazt, ami velünk történt, még arról is beszélünk, hogyan kellene újra és újra felállni és lépni még kettőt, hátha az majd ott és akkor jobb lesz vagy legalább annak fog tűnni. 

Hogy még mindig, az elmúlt évek óta is, túl sok a kérdés és túl kevés a válasz.

Hogy évek telnek el, és soha nem lehetünk biztosak abban, hogy a döntések, amelyeket meghozunk, tényleg, valaha is minket fognak szolgálni, hogy azok tényleg, valaha is jónak bizonyulnak majd.

Hogy nincs jó vagy rossz döntés, csak döntések vannak, és, ha nem döntünk, az is egy döntés.

Hogy továbbra is, ezzel az aggyal, ebben a világban, hogyan kellene tovább létezni.

mindig

gyerekként nem sok miről volt fogalmam ebben az életben,
de egy dolgot mindig is egészen jól tudtam
mégpedig, hogy írni szeretnék
hogy ezaz egyetlen dolog, ami igazán boldoggá tesz
amikor elmerülhetek a gondolataimban, leírhatom

történeteket kreálhatok

majd aztán valahogyan ez lett az a dolog,

amit úgy igazán,

nem tettem soha 

soha nem lettem író 

lettem blogger, írtam novellát, jelentem meg antalógiában

de soha nem lettem író

azt mondják pedig, gyerekként tudjuk, hogy mit akarunk,

egy gyereknek mindig igaza van 

ebben egyetértünk, mármint abban, hogy egy gyerek nem hazudik 

mert egy gyerek még képes megélni és őszintén kifejezni azokat az érzéseket

amelyekre mi már nem leszünk képesek soha 

gyerekként még elhiszed, hogy van értelme vitatkozni

hogy az igazság mindig győz

és a szeretet mindenre képes

felnőttként viszont 

elvársz dolgokat

miért nem tudja

miért nem egyértelmű

miért kell újra elmondanom 

felnőttként elfelejtünk szeretni és 

megtanulunk elvárni dolgokat

majd csodálkozunk csalódottságunkon

talán ezért nem lettem író

a csalódottságom miatt

mert még mindig hiszem, hogy az igazság mindig győz

és a szeretet mindenre képes

hogyan mesélsz

minden lap szélén van pár kacska betű, amelyek mesélnének is valamiről, 

meg nem is

olyan jelentéktelennek tűnnek, ha csak munka közben fél pillanatra odanézel, 

miközben azon gondolkodsz, mit írj is a saját papírod szélére, 

amit már amúgy is összegyűrtél.

szeretem a terveket és szeretem mindazokat, akik terveznek,

igazán kedvelem azokat a fura kis irkafirkákat a papír szélén, 

mert ez azt mutatja, hogy élünk, hogy igen, itt vagyunk és nem csupán vagyunk, hanem élünk

mert lehet beletörődni, lehet mit sem szólni, lehet békésen élni

de mi értelme csak úgy nap, nap után ugyanazt tenni?

Utunk

Az utóbbi időszakban igencsak elveszítettem önmagam, valahol ott voltam magamban, miközben valahogyan mégsem. Nem tudtam mit szeretnék, hogy hová tartok, mi azaz út, amin éppen keresztülhaladok és összeségében, hová fog vinni, van-e értelme, mit ad hozzá az életemhez? Egyszerűen úgy éreztem egy zsákutcába érkeztem és egyáltalán nem láttam a kiutat. Nem tudtam mit kellene csinálnom, hogyan kellene csinálnom, miért érzem annyira rosszul magam és mitől lenne jobb. Úgy éreztem még saját magamon sem tudok segíteni, pedig az már tényleg egy elég nehéz helyzet. És mégis, fogalmam sem volt, hogy mihez kellene kezdenem magammal, hogy mit várok az élettől, mit szeretnék. Ki akarok lenni és azon az úton én most hol vagyok? 

Mindvégig azt hittem, hogy rosszul oldottam meg ezeket a problémákat, ezeket a kérdéseket, de most, hogy úgy érzem az út végére értem, rájöttem, hogy a lehető legjobban oldottam meg. Időt adtam magamnak. Időt adtam magamnak arra, hogy kipróbáljam azokat a dolgokat, amelyeket mindig is szerettem volna, és időt adtam magamnak arra is, hogy megemésszem, hogy ezek a dolgok nem kifejezetten képezik az utam részét. Rájöttem, hogy az út nem csak arról szól, hogy tudom, hogy hová tartok és mindvégig, egyenesen húzok a cél irányába. Az út magáról az útkeresésről is szól. Ez is része az életünknek akár el akarjuk fogadni, akár nem. Nehéz, mert ebben az időszakban az ember annyira hasznavehetetlennek érzi magát, úgy érzi semmi sem sikerül, semmi nem akar a jó irányba haladni és a feszültség egyre inkább csak nő és nő, de a dolgok még mindig nem sikerülnek, és az út, amit követni kellene még mindig nincs meg. 

És akkor egyszercsak eljön az a reggel és eljön az a beszélgetés, amikor az emberből kipattan egy olyan ötlet, ami mindig is ott volt valahol, mindig is ott motoszkált, de sosem merte kimondani. Nem merte, és más ötletekkel rukkolt elő, hátha azok majd elnyomják, helyettesítik és akkor nem kell vele foglalkozni. De az élet nem így működik. Az élet ösztönöz arra, hogy mind elérjük azt a sikert, azt az utat, ami a miénk.  

Sokáig azt hittem már nem fogok többé írni, nehéz lenne megmondani, hogy nem akartam írni vagy nem mertem, de talán az lenne a legpontosabb, hogy nem néztem szembe azokkal a dolgokkal, amelyekről lehetett volna és így inkább nem is tettem. Nem néztem szembe azzal, mennyire megragadtam az életemben és nem tudtam, hogy hová tartok. Semmiféle kézzelfogható ötletem nem volt arról, hogy mihez szeretnék kezdeni vagy, ha volt is, nem tudtam, hogyan valósíthatnám meg. Így valahogyan csak eléldegéltem, gondolkozva, keresgélve, fel-felbukva. De utólag már látom, mennyire szükségem volt arra, hogy a dolgok egyszerűen csak megtörténjenek velem és mire teljesen elvesztem és összezavarodtam, addigra meglett a megoldás is és a bátorságomat is összeszedtem valahol. Hiszen nem elég meglelni azt, amire vágyunk, össze kell szednünk minden erőnket és bármilyen rémisztő is a cél, neki kell vágnunk az útnak. És mindig emlékezzünk, ha nem elég rémisztő a cél, talán nem is a miénk.

Megoldást akarva

Szeretjük azt mondani, hogy minden rendben van és még inkább szeretjük ezt is gondolni, és őszintén hinni benne. Nem szeretjük meglátni, ha problémáink vannak, nem szeretünk szembenézni vele és talán a legjobbnak gondoljuk egyszerűen csak tudomást sem venni róla. Hiszen egyébként beszélni kellene róla. És, ha beszélni kell róla, akkor mindenképpen létezik és akkor meg kell oldani, de nem csak, hogy meg kell oldani, de mi van, ha a másik fél álláspontja valami teljesen más, mint a miénk. Majd azt mondja, hogy mi túlzunk, - talán tényleg túlzunk - vagy csak - szándékosan - generálunk problémát. Sőt, közösségünk nagyon szereti azt mondani, - nekünk, nőknek, mindig van valami bajunk -. 

Igen, a párkapcsolati nehézségekről írok és arról írok, hogy előbb-utóbb kénytelenek vagyunk szembenézni ezekkel a nehézségekkel, amelyek sokszor egyáltalán nem annyira szörnyűek, mint amilyennek mi látjuk őket. A legnehezebb meglátni ezeket a dolgokat és elfogadni, hogy léteznek, elfogadni, hogy oda kell menni a másikhoz és azt mondani, hogy nekem most valami nem jó. És nem arról van szó, hogy nem szeretlek vagy, hogy nem akarom ezt a kapcsolatot, hanem egyszerűen arról, hogy ez a valami most nekem nem oké. 

Minden kapcsolat más és másra épül, de talán azt elmondhatjuk, hogy a legnagyobb problémánk ezekben az esetekben a félelem. Félünk elmondani és felhozni ezeket az témákat, mert félünk, hogyan fog reagálni a másik, mit fog mondani, mi van akkor, ha elhagy? De vajon tényleg félnünk kell ezektől a kérdésektől? Mert, ha nekem most nem jó és nem is tudjuk megoldani, akkor igazából, mi értelme az egésznek? Ha pedig meg tudjuk beszélni és érdemben tovább tudunk haladni, akkor azzal csak nyertünk, nem? Akkor azt úgy hívjuk, fejlődik a kapcsolatunk. 

Meglepődnénk, hogy hányszor hallgatunk el apróságokat a másik elől, csak azért, mert nem akarjuk megbántani, mert nem akarunk problémát, de, amikor elkezdünk ezekről beszélni, kiderül a másik fél nézőpontja és az, hogy ő hogyan éli meg. És egy kapcsolatban nem csak az egyik vagy a másik fél létezik, hanem mindkettő. És ehhez mindkét fél nézőpontjára szükség van. Szükség van arra, hogy ne csak drámaian előadjuk, hogy nekünk mi bajunk van, hanem végig is hallgassuk, hogy ő mit gondol és miért teszi azt, amit. Megérteni a másik felet. És ezt nem lehet kiabálva, nem lehet hisztérikusan előadva. Ezt csak csendesen lehet, kedvesen, felnőttesen. Megoldást akarva. És akkor, megtalálunk mindent, amit keresünk. Megtalálunk minden választ, mert a válaszok mindig ott vannak, csak akarni kell megtalálni őket, akarni kell megérteni őket, és lehet, hogy nem mindig szimpatikusak, sőt, sokszor egyáltalán nem támasztanak alá minket. De a válaszoknak ez a lényegük, hogy valami újat mutassanak. 

És virágcsokrot sem hoz

A megemlékezésnek nincs időpontja és nem is szervezheted meg. 

A megemlékezésnek nincs évfordulója. Amikor itt van, csak elegánsan berúgja az ajtót és még virágcsokrot sem hoz. Csak jön. Másodpercek alatt. És, amikor megérkezik, az arcodba ordít, majd néma csend következik. 

És nincs semmi. Nincs semmi csak a hatalmas űr és azok a szavak, amelyeket utoljára mondott, azok a tettek, a mosolyok. És nincs semmi. És a legkevesbé sem akaratlagos. 

Jön, eltipor és valami olyasmit kérdez, hogy emlékszel még? 

Igen? Rendben van. Akkor most megyek. Ne haragudj. 

És nem haragszol. Állsz még mindig némán, miközben te csak egy pohár vízért mentél a konyhába, de a hideg csempén, ahogyan a csapot nyitottad, valami eszedbe jutott, ami elindított minden mást is, de arra már nem emlékszel. Akkor megnyílt az űr és valaki ordítani kezdett, miközben síri csend volt és nem tudtad eldönteni, ha tudod, hogy ordít, miért nem hallod, és hallod, de közben mégis, csak a csend. 

Csak a csend és a hideg konyhapadló, meg a vizes pohár. Nincs virágcsokor és évforduló sem, de ez mindegy, ezt már megbeszéltük. Megbeszéltük. Másodpercek alatt és most már minden rendben. 

Már hallom, hogy folyik a csap, és mire elzárom eltűnik az űr is. 

Pedig az űr néha maradhatna. 

Emlékeztet.

Emlékeztet arra, amit oly sokszor elfelejtünk. Kik voltunk és mivé lettünk. Hogy a virágcsokor nem tesz semmit. 

Rendben van. Akkor most megyek. Ne haragudj. 

2020.08.26

Ahogyan ma szeretem magam

Ki tudja, talán igaz a mondás, hogy minden kis apróság jel lehet az életünk számára. Egy-egy apró kis szösszenet, egy fél mondat, amit épp, hogy csak fél füllel kapunk el. 

Aztán valaki megismétli, talán éppen te saját magadnak és elkezdesz rajta gondolkozni, és arra juttat, hogy igazából miért ne, miért ne próbáljam meg. És most nem a hatalmas, mindent elsöprő ötletekre gondolok, mert szerintem a hirtelen jövő, hatalmas ötletek nem léteznek, vagy, ha mégis, nagyon ritka, olyannyira, hogy teljesen feleslegesen várni rájuk. A hatalmas, mindent elsöprő ötleteknek alapja van. Nagyon szilárd, hosszú idő alatt kiépített alapja, amit az apró dolgok építettek fel. 

Ma talán csak egy gondolat, csak egy kicsinység a többi mellé, de el fog jönni az a nap, amikor ez a sok kis ötlet adni fog egy hatalmasat, lesz egy, ami elhozza a tökéleteset. Ezért fontos figyelni az apró dolgokra, mert nem tudhatjuk, lehet, hogy egy először bugyutának tűnő dolog közben megismersz valakit, akinek a személyisége befolyásol majd, elgondolkozol miatta az életed egy részén. És abból a gondolatból egy újabb és egy újabb születik majd, és én nagyon szeretem ezt, nagyon szeretem azt, ahogyan az agyunk képes működni, ahogyan képesek lehetünk a megérzéseinket és az agyunkat egészen egy hullámhosszra hangolni és így pozitív irányba sodorni egy picit az életünket. Nem hiszek a nagy változásokban, nem hiszek a hirtelen és mindent eldöntő pillanatokban, az apró kis dolgokra tudok csak koncentrálni, magamra, a megérzéseimre.

Nyilvánvalóan nem valós

Amikor tindézserkorom fejlődő szervezetét éltem, azt hittem felnőttnek lenni egy egészen másfajta gondolkodásmódot jelent majd, hogy az évek alatt az újból és újból eljövő reggelek során fokozatos fejlődés következik majd be és mire odáig érek, egy egészen új ember leszek. De mire idáig értem, az újból és újból elkövetkező reggeleken kívül, igazából semmiféle említésre méltó katartikus élmény nem történt ezeken a reggeleken. Így az újabb és újabb napfelkeltéken egyre frusztáltabb lettem. Rájöttem, hogy egyáltalán nem értem az élet és fejlődéstörténetünk működését. Mikor leszek már felnőtt? Mikor változik már meg ez a gyerekes gondolkodásom, mikor fognak majd nekem is azok a felnőttes dolgok járni a fejemben? És akkor azon kezdtem el gondolkozni, igazából milyen változást is várok és mi az, aminek történnie kellene? Arra jöttem rá egy reggelen, hogy miközben mindvégig abban a hitben éltem, hogy úgy gondolkodom, mint egy tizenhat éves, igazából már régen nem gondolkodtam úgy. Voltak bennem vonások, voltak bennem újra és újra visszatérő negatív gondolatok, amelyeket, mint valami mantrát hordoztam magammal és úgy éreztem kiírthatatlanok, de ezeken a visszatérő negatív gondolatokon kívül, mi maradt még? Talán csak, ami engem, magammá tesz, semmi más. A történtek, és nem a reggelek változtatnak meg minket, ami ma már egészen magától értetődő. De akkor miért gondoltam arra utam során annyiszor, hogy miért gondolkodom még mindig így? Miért nem voltam megelégedve a saját hozzáállásommal? Mindig a jobbra törekszem, hogy a lehető legelfogadhatóbb legyen a viselkedésem minden szituációban, de vajon ez csak a kötelező társadalmi normák, csak egyfajta társadalmi kényszer vagy valóban én várom el ezeket magamtól? 

Az utazás során egy délután hasonló gondolatok jártak a fejemben, azokra a problémákra koncentráltam, amelyekre régen, még gyerekként, de mi van, ha én valójában sosem lehettem igazán gyerek? Ha azok a problémák valósak voltak már akkor is? Ha az azóta elnyomott gondolatok nem véletlenül kínoznak ma is? Úgy döntöttem számba veszem ezeket a negatív dolgokat, amelyek ma is úgy meghatározzák az életem és ez meg is történt, de egyszerűen nem tudtam velük mit kezdeni. Azt mondják erre, meg kell fogalmazni miért határozza meg az a bizonyos dolog bármilyen mértékben is az életet, miért vált ki érzelmet és akkor már egészen könnyű kezelni. És így, egyszercsak tényleg, mintha valamiféle változás következett volna be. Bennem és a viselkedésemben egyaránt. Nyitottabb lettem, mintha elengedtem volna valamit, mintha rájöttem volna valamire, ami eddig egészen mélyen nyomasztott és felismerésemmel egyetemben el is engedtem volna azt a frusztrációt, amit okozott. De, működésünk következményeképp, ahogyan egy frusztrációt képesek leszünk elengedni, tudatalattink újabb és újabb megoldatlan problémákat zúdít ránk, mintha egy elzárt emlékdoboz tárulna fel a legváratlanabb pillanatokban. Miért kezdtem el erre hirtelen emlékezni? Ezer éve történt! És akkor hirtelen rájön az ember lánya valamire. 

Tinédzserkorom fejlődő szervezeteként nem gondoltam volna, hogy minden problémám megoldása valójában én magam leszek. Gondoltam én a munkára, hogy majd biztosan akkor, amikor sikereket érek el, színes karriert, amiért majd büszke leszek magamra, hogyha majd párom lesz, aki szeret és támogat és ennek fényében és szeretetében úszom majd. De rá kellett jönnöm arra, hogy semmi nem hozhat igazi boldogságot, ha te magad nem vagy tisztában a saját elnyomott élményeiddel, gondolataiddal, amelyek néha napján csak egy-egy búslakodó mantraként hangzanak a fejedben. Nagyon nehéz szembenéznie az embernek a saját boldogtalanságával, főleg akkor, ha a leghalványabb fogalma sincs arról, miért érzi magát olyan elcseszettnek, amikor őszintén minden rendben van az életével. Miért nem tud igazából büszke lenni magára, a várt dolgok miért nem hoznak akkora boldogságot, mint amekkorát valójában várt? Miért érzi magát huszonhárom évesen annyira kiégettnek, miért érzi azt, hogy most akkor vége mindennek, hogy ennyi volt az egész, amit keresett, holott nyilvánvalóan nem. Miért kerítenek magába olyan gondolatok, amelyek nyilvánvalóan NEM VALÓSAK? 

Mire csak azt a választ találtam eddigi kutatásaim során, hogyha mi hazudunk az elménknek, akkor előbb-utóbb az elménk is elkezd hazudni nekünk. Avagy: elhiszi, amit mondunk neki. 

Hiszen, ha az utunk végén sikereket érünk el, de ez nem boldogít minket, akkor kiderül, hogy valójában az nem a mi sikerünk volt, mert, ha a mi sikerünk lett volna, akkor elhozta volna a boldogságot is. De, ha másnak akarok megfelelni, ha más elvárásait követem és másra hallgatok arról, hogy nekem mi lesz a jó, az valójában neki lesz jó. Azaz ő sikere, hiába én követtem el, ő akarta látni azt, amit én elértem, hogy elmondhassa, hogy elértem, de azaz ő élete, az ő dolga, azok, azok a dolgok, amelyeket ő akart elérni. Nem én. És, ha olyannyira vágyunk valaki szeretetére és elismerésére, képesek vagyunk elhinni, hogy igen, én ezt akarom, igen, én pont erre vágyom. Igen, ez szuper lesz nekem. És hihetetlen, hogy mennyire elragadtatóan vagyunk képesek küzdeni azokért a dolgokért is, amelyek minket egy cseppet sem érdekelnek. Hiszen ott vannak a sikerek és nem tudunk velük mit kezdeni és egyszerűen nem értjük. Egy kumma szót sem értünk abból, ami történik körülöttünk, de mindegy, örülünk, mert örülni kell, hiszen nézd meg, boldog. 

De, az is lehet, hogy valóban az én sikerem, hogy tényleg ezt vártam, csak annyira vágytam valamiféle katartikus élményre, hogy minden csalódásomat mindössze ez okozza. 

A napokban azt olvastam, hogy gyerekkorunk meghatározó élményei, valójában még annál is sokkal meghatározóbbak, mint amire így első blikkre gondolunk. Hogy gyermekkorunkban megélt sikerélmények és a körülöttünk lévő szeretet, hogyan befolyásolja azt, hogy a későbbiekben hogyan állunk majd a munkánkhoz, mennyire tudjunk majd átélni a sikert, a munka okozta boldogságot, és mennyire leszünk folyton önmagunkban kételkedők. 

Valahol nevetséges, nem? Öt évesen történik veled valami, és még huszonhárom évesen is erről írsz. 

Tudja néni - igazából mindenkinek van - tudja nénije - csak az nem mindegy, mit mesél

- Tudja, az ember annyi mindent akar! Olyan szép és hatalmas, olyan gyönyörű dolgokat! Csak álldogál és mámorosan nézi azokat a szép terveket a kis fejében! Néha-néha elámul, sóhajt egyet, majd gyorsan összeráncolja a homlokát. Persze, majd pont én, majd pont nekem ... Hogyne! És máris rossz kedvűen eloldalog, mint a kutya, aki már megint csak hiába várt vacsorát. 

- Maga már megint miről beszél?

- Csak az életről, megint csak mámorosan fecsegek, tudja ... 

- Hallom, de nem tudom miről beszél, magától folyton csak elmegy az ember életkedve. Nem tenné meg, hogy inkább csak álmodozik tovább?

- De hogyan, ha folyton csak a korlátok jutnak eszembe? Hogyan, ha minden olyan nehéznek és elérhetetlennek tűnik? Minden olyan bonyolultnak tűnik!

- Igen, már hallom is a következő mondandóját, ami valami olyasmiről szól, hogy bizonyos dolgok csak az igazán tehetséges embereknek adatik meg, akik valamiféleképpen olyan egyszerűen szereznek meg mindent!

- Nem! Képzelje, erről a magyarázatomról már egészen kezdek leszokni!

- Igazán? És most épp mi a legújabb kedvenc magyarázata arra, hogy miért mond le mindenről, amit megkaphatna épp úgy, mint bárki más?

- Most éppen semmi.

- Semmi? 

- Bizony mondom, semmi!

- Hát akkor? Hol az a palota, amiről álmodik?

- Úton!

- Úton? Csak ugyan? És merre jár?

- Itt ni! Látja?

- Én nem látok semmit, csak ezt a pusztaságot. 

- Akkor nézze jobban, mert itt a munkások bizony majd beleszakadnak a munkába!

- Tudja néni, én nem értem magát! Néhanapján mindent olyan szomorúnak mond, máskor meg nem létező palotákról mesél!

- Nem létezik, de épül! És hát valóban, gondoltam én rossz dolgokat, de a végső konklúziónak csak annak kellene lennie, hogy aki elég bátor, annak lesz palotája, nemde?

- És honnan tudja, hogy maga nem csak elég bátor, de jó irányba is?

- Jó irányba? Igazat mond, fejjel lefelé mégsem épülhet palota! Pedig szerettem volna, azt gondoltam vannak nekem már alapjaim, mindenhez csak a teteje kell, tudja, mint tortán a cukormáz, de mit ad isten, hiába lóbáltam a cukormázat, nem lett alatta torta! Úgyhogy visszamentem, és mindent elölről kezdtem! Tudja mit jelent? Mindent újra szépen számba venni? Sok munka az! Nagyon sok! De látja? Látja már a munkásokat? 

írta: 09.04 - újraolvasta: 03.01 - nem forrt ki

5 hónap telt el.
5 hónap telt el azóta, hogy utoljára láttalak
És még több, ha arról beszélünk, mikor beszéltünk utoljára
5 hónap alatt megváltozott az életem.
Sok mindent vártam.
Vártam, hogy hiányozni fogsz, vártam, hogy mérges leszek és értetlen,
vártam a hisztit, a dühöt, vártam az űrt és a megmagyarázhatatlan magányt.
Vártam.
Sok mindent vártam, de azt nem, hogy halálod a mindent váltja ki.
És minden alatt értem a világom, amely összeomlott, mint
régen a vacsora után épített kártyavárak, amire mindig raktam még egyet,
amit már nem kellett volna.
És nem tudom megmagyarázni, hogy miért,
miért érzek jelenleg mindent olyan értelmetlennek, miért
gondolok folyton arra bár mást és mást csináltam volna eddig
nem tudom miért kezdtem el megkérdőjelezni szinte minden
eddigi döntésemet.
Összezavarodtam.
És ha valamit gyűlölök, az ez. Az összezavarodás.
Amikor meséltem valamit, mindig azt mondtad, minden rendben lesz,
mindennek eljön a maga ideje, minden ki fog forrni,
megtalálom a saját utamat,
és egyszerűen, én, én leszek. Hogy mindenki eljut oda,
ahol ő, ő. Akár így, akár úgy.
De én ebben a sok mindenben egyszerűen elvesztem,
és most nem mondod azt, hogy meg fogom találni.
Szóval, mi van, ha nem fogom?
Arra nem adtál tanácsot mi van, ha sosem fogom megtalálni magam,
mi van, ha ...


(csupán 6 nap, és egy év telt el drága apa, miközben én semmivel nem lettem okosabb)